Sango&Miroku

Lemenőben volt már a Nap,
Mikor Sango lepihent egy fa alatt.
Kirara macskája hűségesen hozzásímúl,
S azzal a mozdulattal el is aludt.

Sango simogatta cicája buksiját,
S érezte, hogy a bokorból kukkolják.
"Ez csak egy ember lehet" gondolta,
"Miroku tee..." de végiggondolni már nem bírta.

"Szeretem a naplementét. Hát te?"
S arra eszmélt, hogy Miroku ül mellette.
"Én is." válaszolta meglepetten,
És így nézték a napot ők ketten.

A lány felkelt, s elindult vissza,
De Miroku utánament és magához húzta.
Sango már reflexből ütött,
S így kedvese a földön kikötött.

Mikor rádöbbent mit tett, gyorsan felsegítette,
És azzal a lendülettel ismét magához ölelte.
"Sajnálom, ez csak úgy spontán jön." mondta,
De Miroku nem szólt, csak a karjai közt tartotta.

"Semmi baj, már kezdek hozzászokni,
Csak egyszer végre szerettelek volna így tartani."
Most Sangón volt a sor, hogy ne szóljon semmit,
Gondolta magában "Miroku megérdemel ennyit"

Azután hirtelen gyengéden eltolta,
Közelhajolt hozzá, és szájon csókolta.
A csókot Miroku viszonozta,
És szerelmét még jobban magához szorította.

Visszafele menet
Kézenfogva mentek.
És közben mindketten egyre gondoltak,
Amit ki is mondtak:
Szeretlek.